Miért lágymeleg a krisztusvárásunk?

A. W. Tozer

Közvetlenül a második világháború után, hallottam egy nagyszerű déli prédikátort azt mondani, hogy aggódik figyelve az akkori prófécia-hullám iránti túlzott érdeklődést, mert ha a lelkes magyarázók melléfognak, az emiatti csalódás kiöli az emberekből az áldott reménységet.
Az illető prófétált, vagy legalább is kiválóan ismerte az emberi természetet, mert amit ő előre megmondott, az pontosan be is következett. Krisztus jövetelének a reménysége teljesen kihalt az evangéliumi keresztyének közül. Nem azt mondom ezzel, hogy a Bibliát követő keresztyének feladták volna a második advent tanát. Semmiképpen nem ezt akarom állítani. Az evangéliumi hívők nagy többsége ragaszkodik ahhoz a teológiai tételhez, melyszerint Jézus Krisztus valamikor, egy napon visszatér a földre személyesen. Jézus Krisztus végső győzelme megrendíthetetlen tanítás a Szentírás alapján... egy áldott reménység, amely sajnos kihaló félben van. Ahol mégis még beszélnek róla, ott főleg akadémiai- vagy politikai témaként tárgyalják. Az örömteljes, személyes összetevője teljesen elveszett.
Hol vannak azok, akik vágyakoznak, epekednek és sóvárognak az ő eljövetele után?
A krisztusvárás, mely oly annyira égett az első keresztyénekben, úgy látszik, mára teljesen kiégett. Csak a hamú maradt meg.
Egészen bizonyos, hogy a Krisztus visszajövetele iránti sóvárgás és epekedés különbözteti meg a személyes reménységet, a pusztán teológiai reménységtől. A helyes tan ismerete, a második eljövetel helyes teológiája soha nem tudja helyettesíteni benned azt a szeretettől feltüzelt vágyat, hogy egy napon meglásd Őt úgy, amint van.
Hogyha a gyöngéd vágyakozás eltünt az advent reménységéből, annak oka van, és azt hiszem tudom, mi az oka, vagy az okai, mert nem csak egy okról beszélünk.

Az egyik ok, egyszerűen az a népszerű fundamentalista teológia, amely inkább a kereszt hasznosságát hangsúlyozta, és nem a kereszten meghalt személy szépségét. A megváltott ember Krisztussal való kapcsolatát így ahelyett, hogy személyessé tették volna, szerződés szerűvé tették. Krisztus munkáját addig hangsúlyozták, míg végül elfedte Krisztus személyét. Megengedték, hogy a helyettes áldozat hatálytalanítsa a személy azonosságát. Amit tett értem, úgy tűnik fontosabb lett, mint aki ő nekem. A megváltás úgy van bemutatva, mint egy polcról levehető tranzakció, amit elfogadunk, de az egész dologból hiányzik az érzelmi tartalom. Pedig valakit nagyon szeretnünk kell ahhoz, hogy ébren maradjunk, és várjunk a jövetelére. Nos, ez magyarázatot adhat arra, hogy miért hiányzik az erő az adventi reménységből, azok életében is, akik egyébként hisznek benne.

A másik ok, amiért hiányzik a sóvárgás Krisztus visszajövetelének a várásából, az, hogy a keresztyének annyira jól érzik magukat ebben a világban. Kevés vágy van a szívekben, itt hagyni a világot. Azon vezetők számára, akik ma tempót diktálnak, és meghatározzák a vallás tartalmát és minőségét, a keresztyénség egy rendkívüli hasznot hajtó foglalkozás lett. Az arany utcák nem mondanak sokat annak, aki könnyedén halmozza az aranyat és az ezüstöt, az Úr szolgálatában itt a földön. A mennyország reménységét, afféle biztosításként akarjuk fenntartani a halálunk napjára, da amíg egészségesek vagyunk és kényelemben élünk, miért cserélnénk fel ezt a jót, valami olyannal, amiről keveset tudunk? Így érvel a testi gondolkodás, és ezt olyan finoman teszi, hogy észre sem vesszük magunkon.

Továbbá, e mostani időkben a vallás nagyon remek mullatsággá vált, így hát mi az a nagy siettség a mennyországba? A keresztyénség, szemben azzal, amit egyesek gondoltak róla, egy újabb, és magasabb szintű szórakozási forma. Krisztus megszenvedett mindenért. Ő elsírta az összes könnyet, elhordozta az összes keresztet; nekünk nem maradt más, mint élvezni az ő szívettépő szenvedéseinek a hasznát, amely haszon a világból leutánzott vallásos örömökben testesül meg, miközben a kivitelezése Jézus nevében történik...

A történelem igazolja, hogy az egyház életében a szenvedéssel teljes idők, egyben a felfelé tekintés időszakai is voltak. A nyomorúság mindig józanságot munkált Isten népe életében, és arra késztette őket, hogy sóvárogva gondoljanak az Úr visszajövetelére. A mi mostani túlzott elfoglaltságunk a világgal, lehet egy figyelmeztetés is arra nézve, hogy keserű napok következnek.
Isten valahogyan le fog szoktatni minket erről a világról – ha lehetséges, akkor könnyű úton, de ha szükséges, akkor keményebb módon. Ez csak tőlünk függ.

Megjegyzés az "Újragondolóknak"

"...A nők védelmében" című íráshoz fűzött Facebook kommenteket is elolvasva, írom ezt a megjegyzésemet.
Kedves Újragondoló! Lázadsz minden intézményesített keresztyénség ellen. Ez nem baj, mások, máshol, más korokban is megtették. Bár abban nem vagyok biztos, hogy amikor keresztyénekről beszélsz, valóban azok is, akiket te annak tartasz.
Brian McLaren (emergent church) hasonló, progresszív gondolatokat fogalmaz meg, mint te. Tőle merítettél, vagy csak úgy jön?
Az általam olvasott keresztyén gondolkodók mindig Isten önkijelentéséből indultak ki, amikor az emberek életét próbálták megérteni, és nekik utat mutani. Ezzel szemben, a ti írásaitokban mindig az ember és az állapota a kiinduló pont. Isten is csak azért kerül a képbe, mert ő megértőbb, mint bárki más, és nála talán van megoldás az ember vergődéseire.
Van tehát, a fenti teológia és a lenti. A fenti Istenből indul ki, a lenti az emberből. A fenti, az teológia, a lenti, azt gondolom csak humanizmus. Amikor Isten csak egy fontos kellék az ember boldogulásához, de a mindennapi gyakorlati életünkbe nem szólhat bele, az humanizmus. Ha bele akar szólni, azt már moralizálásnak tekintjük. Moralizálásról csak akkor beszélhetünk, véleményem szerint, ha Isten nélkül bíztatjuk egymást a jóra. De ha rákérdez valaki, hogy: -ugyanmár, miért bocsássak meg(lásd: előző bejegyzés, Let it go), akkor erre nem tudjuk azt válaszolni, hogy: -azért mert a tökéletes szent Isten áll a megbocsátásra való felszólítás mögött. És így mi marad? Hát az, hogy te sem vagy különb mint én. Hát akkor szeressük egymást legalább mi...
A biblia Istene nem csak szeretet, hanem szentség is. Krisztus nem csak szeretettel volt teljes, hanem igazsággal is. Ő nem csak a bűneinket veszi el, hanem az életünket kéri, mert az önmagáéhoz hasonlóvá akarja átformálni.
Ha azt mondod az embernek, hogy Isten szeret téged: azt válaszolhatja rá: -ó igen? Ez nagyszerű, hiszen én is szeretem magamat. Ezek szerint segít nekem jobban szeretni magamat? Hát ez elképesztően szuper. Ja, és van egy terve velem az Istennek? Na hát, hihetetlen. Nekem is van egy szuper tervem magammal kapcsolatban. Isten segít nekem a terveimben! Ez fantasztikus.
Így kinálunk fel az embereknek egy magunkfaragta humanista istent.
A lázadó lélek még ezzel az istennel is perlekedik, panaszkodik rá, vagy neki, de a végén kiegyeznek valahogy, hiszen a mi kreációnk, egy nyelvet beszélünk, és csak annyi tiszteletet kap, amennyit megédemel tőlünk.
..........................................
Késő van. Ezt csak abba hagyni lehet, befejezni nem.
Békességetek bőséges legyen.