Miért lágymeleg a krisztusvárásunk?

A. W. Tozer

Közvetlenül a második világháború után, hallottam egy nagyszerű déli prédikátort azt mondani, hogy aggódik figyelve az akkori prófécia-hullám iránti túlzott érdeklődést, mert ha a lelkes magyarázók melléfognak, az emiatti csalódás kiöli az emberekből az áldott reménységet.
Az illető prófétált, vagy legalább is kiválóan ismerte az emberi természetet, mert amit ő előre megmondott, az pontosan be is következett. Krisztus jövetelének a reménysége teljesen kihalt az evangéliumi keresztyének közül. Nem azt mondom ezzel, hogy a Bibliát követő keresztyének feladták volna a második advent tanát. Semmiképpen nem ezt akarom állítani. Az evangéliumi hívők nagy többsége ragaszkodik ahhoz a teológiai tételhez, melyszerint Jézus Krisztus valamikor, egy napon visszatér a földre személyesen. Jézus Krisztus végső győzelme megrendíthetetlen tanítás a Szentírás alapján... egy áldott reménység, amely sajnos kihaló félben van. Ahol mégis még beszélnek róla, ott főleg akadémiai- vagy politikai témaként tárgyalják. Az örömteljes, személyes összetevője teljesen elveszett.
Hol vannak azok, akik vágyakoznak, epekednek és sóvárognak az ő eljövetele után?
A krisztusvárás, mely oly annyira égett az első keresztyénekben, úgy látszik, mára teljesen kiégett. Csak a hamú maradt meg.
Egészen bizonyos, hogy a Krisztus visszajövetele iránti sóvárgás és epekedés különbözteti meg a személyes reménységet, a pusztán teológiai reménységtől. A helyes tan ismerete, a második eljövetel helyes teológiája soha nem tudja helyettesíteni benned azt a szeretettől feltüzelt vágyat, hogy egy napon meglásd Őt úgy, amint van.
Hogyha a gyöngéd vágyakozás eltünt az advent reménységéből, annak oka van, és azt hiszem tudom, mi az oka, vagy az okai, mert nem csak egy okról beszélünk.

Az egyik ok, egyszerűen az a népszerű fundamentalista teológia, amely inkább a kereszt hasznosságát hangsúlyozta, és nem a kereszten meghalt személy szépségét. A megváltott ember Krisztussal való kapcsolatát így ahelyett, hogy személyessé tették volna, szerződés szerűvé tették. Krisztus munkáját addig hangsúlyozták, míg végül elfedte Krisztus személyét. Megengedték, hogy a helyettes áldozat hatálytalanítsa a személy azonosságát. Amit tett értem, úgy tűnik fontosabb lett, mint aki ő nekem. A megváltás úgy van bemutatva, mint egy polcról levehető tranzakció, amit elfogadunk, de az egész dologból hiányzik az érzelmi tartalom. Pedig valakit nagyon szeretnünk kell ahhoz, hogy ébren maradjunk, és várjunk a jövetelére. Nos, ez magyarázatot adhat arra, hogy miért hiányzik az erő az adventi reménységből, azok életében is, akik egyébként hisznek benne.

A másik ok, amiért hiányzik a sóvárgás Krisztus visszajövetelének a várásából, az, hogy a keresztyének annyira jól érzik magukat ebben a világban. Kevés vágy van a szívekben, itt hagyni a világot. Azon vezetők számára, akik ma tempót diktálnak, és meghatározzák a vallás tartalmát és minőségét, a keresztyénség egy rendkívüli hasznot hajtó foglalkozás lett. Az arany utcák nem mondanak sokat annak, aki könnyedén halmozza az aranyat és az ezüstöt, az Úr szolgálatában itt a földön. A mennyország reménységét, afféle biztosításként akarjuk fenntartani a halálunk napjára, da amíg egészségesek vagyunk és kényelemben élünk, miért cserélnénk fel ezt a jót, valami olyannal, amiről keveset tudunk? Így érvel a testi gondolkodás, és ezt olyan finoman teszi, hogy észre sem vesszük magunkon.

Továbbá, e mostani időkben a vallás nagyon remek mullatsággá vált, így hát mi az a nagy siettség a mennyországba? A keresztyénség, szemben azzal, amit egyesek gondoltak róla, egy újabb, és magasabb szintű szórakozási forma. Krisztus megszenvedett mindenért. Ő elsírta az összes könnyet, elhordozta az összes keresztet; nekünk nem maradt más, mint élvezni az ő szívettépő szenvedéseinek a hasznát, amely haszon a világból leutánzott vallásos örömökben testesül meg, miközben a kivitelezése Jézus nevében történik...

A történelem igazolja, hogy az egyház életében a szenvedéssel teljes idők, egyben a felfelé tekintés időszakai is voltak. A nyomorúság mindig józanságot munkált Isten népe életében, és arra késztette őket, hogy sóvárogva gondoljanak az Úr visszajövetelére. A mi mostani túlzott elfoglaltságunk a világgal, lehet egy figyelmeztetés is arra nézve, hogy keserű napok következnek.
Isten valahogyan le fog szoktatni minket erről a világról – ha lehetséges, akkor könnyű úton, de ha szükséges, akkor keményebb módon. Ez csak tőlünk függ.