Kétféle teológia, kétféle gyülekezet

A gyülekezet indulása óta, két évezred leforgása alatt, rengeteg teológus lépett színre, tanított és írt arról, hogy kicsoda Isten, és az embernek hogyan kell viszonyulni őhozzá. Ami a teológiai gondolkodást illeti, az egyháztörténet során két alapvető megközelítés kristályosodott ki. Elsőként említeném, az Isten önkijelentésére alapozó teológiai gondolkodást, amely Isten Igéjéből indul ki, és az alapján határozza meg az ember által követendő hitelveket és gyülekezeti gyakorlatot. Nevezzük ezt egyszerűen biblikus teológiának. Ennek a megközelítésnek az a célkitűzése, hogy az ember megismerje Istent és az iránta való engedelmességben élje az életét. Aki ezt a teológiai irányzatot választja, Isten megismerésére - és a szentéletben való növekedésre törekszik.
A másik említett megközelítés, az ember szükségeiből és vágyaiből indul ki, és azok megoldására törekszik, az ember nagyobb örömére. Gyakorlatilag ez a humanista teológia, amelynek a középpontjában az ember áll, mig az előbbinek a középpontjában Isten áll. Az emberek szükségeinek a megoldására törekedve, a humanista teológia Isten szeretetére apellál, amellyet az ember boldogságának a fényében értelmez. Mivel hogy az ember boldogsága van a fókuszpontban, a humanista teológia szükségszerűen arra kényszerül, hogy addig magyarázza és újra magyarázza a Szentírást, amig minden emberi szükségre igei alapvetést talál a Bibliában. Ennek a megközelítésnek az lesz aztán a végeredménye, hogy egy olyan istenképet hoz létre, amely hasonlít az emberre.
A humanista teológia tehát, az ember boldogságának és Isten szeretetének a pillérjein nyugszik. Az Isten szeretete, az ember szükségeinek a teljes betöltése végett áll rendelkezésre ebben az értelmezésben.

Az ősi római mondás szerint, ki hogy gondolkodik, úgy él. Ez a mondás igaz. Amilyen a teológiai gondolkodásunk, olyan lesz a gyülekezeti gyakorlatunk.
A fentiekből következik, hogy nemcsak kétféle teológiai gondolkodást tudunk megkülömböztetni, hanem két gyülekezeti formát is.
Ott, ahol humanista teológiát tanítanak a szószékről, a gyülekezet előbb-utóbb úgy érzi, hogy nem ragaszkodhat szigorúan az igéhez ha embereket akar vonzani. Az ilyen gyülekezetekben a hangsúly soha nem a bűnről szóló világos tanításon, és a bűnből való megtérésen lesz, hanem az Isten szeretetének a hangsúlyozásán, amely szeretet az ember szükségeinek a betöltése végett áll rendelkezésre. A humanista teológiát valló gyülekezet minden áron befogadó gyülekezet lesz, amely nem fogja soha firtatni a gyülekezetbe járó egyén életmódját, jellemét és cselekedeteit, hanem csak egy dologra koncentrál, az pedig a nagyobb létszám.
A Szentíráshoz ragaszkodó gyülekezet szószékéről azt hirdetik, hogy a gyülekezet az újjászületett emberek közössége, akiket az Úr Jézus megváltott, és akik a Szentírással összhangban törekszenek élni. Ezért aztán a gyülekezetbe tartozásuknak nem csak az a feltétele, hogy mit vallanak, hanem az is, hogy milyen életet élnek. Az ilyen közösségekben él a gyülekezeti fegyelem, amely fenntartja és őrzi a hívő élet tisztaságát, bátorítja a tagokat a szent életre való törekvésükben és kizárja azokat, akik a bűn miatt megkeményedtek és nem óhajtják az ige szerinti életvezetést tovább vállalni.
Minden ember aki a vallását gyakorolja, valamelyik gyülekezetbe tartozik a kettő közül.
Talán nem kell említenem, hogy én azt a gyülekezeti típust preferálom, ahol a teológiai gondolkodás és az ebből fakadó gyakorlat a Szentírásból indul ki, és nem az ember szükségeiből.
Megjegyzem, a biblikus gyülekezeti modell nem olyan népszerű, mint a másik, és soha nem lesz annyi követője, mint a humanista alapokon álló gyülekezetnek.