A. W. Tozer

Az igazi hit odaszánást feltételez

Sok keresztyén számára Krisztus nem több, mint egy gondolat, legjobb esetben egy ideál, de semmi képpen nem egy élő valóság. Gyakorló hívők milliói úgy beszélnek Krisztusról mintha reális lenne az életükben, ugyanakkor úgy viselkednek, mintha nem is létezne. A valódi állapotunk mindig abban fedezhető fel ahogy cselekszünk, és nem abban, ahogy beszélünk.
Ha a hitünket odaszánás követi, azzal bizonyíthatjuk leginkább a valódiságát. A nem valódi hit jellemzője, hogy nem rendelkezhet a hitvallóval.
Egyeseket közülünk mélyen sokkolna, hogyha hirtelen szemtől-szembe találnánk magunkat a hitelveinkkel, és ráadásul valaki arra kényszerítene bennünket, hogy a gyakorlati élet tüzében próbáljuk ki őket.
Sokan közülünk gyakorlottá váltunk abban, hogy miként kell az életünkben úgy helyet adni a keresztyén igazságoknak, hogy azok gyakorlati jelentősége mégse hozzon kínos helyzetbe. Úgy alakítjuk a dolgainkat, hogy elég jól meglegyünk a mennyei segítség nélkül is, miközben látszólag igényeljük azt. Dicsekszünk az Úrral, miközben gondosan figyelünk arra, hogy ne kerüljünk Istentől függő helyzetbe. „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” Jeremiás 17: 9.
A hamis hit mindig igyekszik biztosítani egy kiútat arra az esetre, ha netán Isten cserben hagyna. Az igazi hit csak egyetlen utat ismer, és örömmel hagyja magát megfosztani mindenféle másod-utaktól és szükségmegoldásoktól. Az igazi hit gondolkodása egyszerű– vagy Isten, vagy a teljes összeomlás. Isten azonban Ádám óta egyetlen benne bízó embert sem hagyott cserben.
A hamis hitű ember örökké harcolni fog a hitvallásáért, ugyanakkor tudatosan kerüli az olyan kínos helyzeteket, amikor a saját jövője függne a hite valódiságától. Mindig gondoskodik sajátmaga számára egy menekülési útvonalról, hogy amikor „a tető beszakad”, lehessen valahogy kimenekedni.
Manapság nagy szükségünk van keresztyénekre, akik olyan elszántan bíznak Istenben most is, mint amilyen elszánt bizalomra lesz szükségük életük utolsó napján. Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor semmink se marad, csak Isten. Egészség és vagyon és barátok és búvóhelyek mind eltöröltetnek... és csak Isten marad nekünk. A hamis hitű ember számára ez egy félelmetes gondolat, de a valódi hittel rendelkező ember számára ez a lehető leg vígasztalóbb gondolat.
Valóban tragédia lenne megérkezni arra a helyre, ahol csak Isten maradt nekünk, és ott rádöbbenni, hogy földi vándorlásunk folyamán soha nem bíztunk Istenben igazán. Talán jobb lenne megkérni Istent most, hogy távolítson el tőlünk minden hamis bizalmat, szabadítsa meg a szívünket mindenféle titkos búvóhelytől, és vigyen ki minket nyílt helyre, ahol önmagunk számára is felfedezhetjük, hogy tulajdonképpen bízunk-e őbenne, vagy nem. Ez kemény kúra a bajainkra, de ugyanakkor hatékony. Ennél gyengébb gyógymód nem célravezető. Az időnk pedig rohamosan fogy.