Olyan felemelő érzés látni, amint több ezer ember együtt dicsőíti az Istent feleemelt kézzel, becsukott szemmel, örömkönnyekkel az arcukon. Arra gondolok: - Igen, Uram, drága Megváltóm, egyedül te vagy méltó, hogy végy tisztességet, dicsőséget és felmagasztalást, mert véreden váltottál meg minden népből és nemzetből, kárhoztra méltó embereket, és tetted őket fiaiddá és örököseiddé a mennyekben.
Igen, nincs más név a nap alatt, mely által üdvözülni lehetne, csak és kizárólag az Úr Jézus Krisztus neve, amely névre minden térd meghajol, meg kell, hogy hajoljon.
Nincs más személy mely méltó lehetne az imádatomra, az engedelmességemre, életem teljes alárendelésére, mint Ő, aki alárendelte magát az Atya eleve elrendelt tervének, amely által halálra adta az egyszülött fiát a világ megmentéséért.
Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk, hogy mi ajándékba kaphassuk az Ő ártatlanságát.
Ó Uram, kicsoda olyan Isten, mint te? Aki megbocsátja népe maradékának bűnét, felénk fordulva könyörül rajtunk, a háta mögé veti álnokságainkat, és nem emlékezik meg többé azokról.
Nagy dolog imádni és dicsőíteni Őt!
A mindennapi életet élve látom, hogy egy dolog dicsőíteni felemelt kezekkel, becsukott szemekkel, kicsorduló könnyekkel az Urat.
Más dolog viszont élni az Ő dicsősége magasztalására.
Számomra azt jelenti élni az Ő dicsősége magasztalására, hogy újból és újból eldöntöm, hogy inkább utat engedek az Ő akaratának, mint az enyémnek. Ez egy harc, ami általában nem felemelő pillanatokban zajlik, nem örömkönnyek kísérik és nem felemelt kezek, hanem vívódások, belső fájdalom, küzdelem a bennsőben, szorongás és félelem, hit és kétely ütközése a gondolatok világában.
Az önfelett dicsőítés és az engedelmességben való járás nem zárja ki egymást, hanem inkább kiegészíti egymást.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment