Kétféle szeretet

Az előbbi írásomban említettem azt, hogy a humanista teológia az Isten szeretetét, az ember boldogságának a perspektívájában értelmezi. Az ember áll a középpontban és az Isten is azért létezik, hogy őt szeresse és mindenben segítse. Az így megnyilvánuló isteni szeretet szükségszerűen elvtelen és elnéző. Sok gyülekezet építi a meggyőzőzdését egy elvtelenül szerető Isten köré, akihez lehet jönni miután vétkeztünk, és akitől el lehet távolodni bármikor, amikor újra vétkezni támad kedvünk. Az ilyen beállítottságú közösségekben szokták minimalizálni a bűnt, elviccelni, átkeresztelni. Például, gyakran hallom a hiba vagy tévedés kifejezéseket emlegetni olyan esetek kontextusában, amiket a Biblia konkrét bűnként tart számon.
Egy gyülekezetbe járó leány-anyát szólaltatnak meg egy keresztyén rádióműsorban. Beszél a saját szenvedéseiről, az egyedüllét fájdalmáról, az emberek elutsító magatartásáról, és arról, hogy hívő fiatalként mekkora hibát követett el, amikor nem hallgatott az édesanyjára, hanem elment azzal a fiúval. Azzal folytatja, hogy bizony a múlt tévedéseit nehéz helyre hozni és azok nehézzé tehetik a jelent.
Hallgatva a bizonyságtételt megértettem, hogy ez a lány soha nem látta még igazán bűnnek azt, amit tett, bár jelenleg is Istenben bízó, gyülekezetbe járó személynek tekinti magát.
Ennek a lánynak a fejében egy elvtelenül elfogadó, szerető Isten van, akinek az a dolga, hogy amikor meguntam a bűnt, akkor elfogadjon. Azonban az életvezetésem feltételeit végig én szabom meg. Akkor távolodok el, és akkor jövök vissza, amikor én akarok.
Manapság az egyik legkényesebb kérdés a gyülekezetekben a házassági elválás kérdése.
Nemrég látott napvilágot egy híres keresztyén szociológus felmérése, mely szerint az amerikai evangéliumi gyülekezetekben ugyan olyan magas az elválások aránya, mint a nem hívő emberek körében. A felháborító az, hogy még egy enyhe külömbség sem mérhető a keresztyének javára.
Ide vezet az elvtelenül szerető, humanista istenkép, amelyet az ember ádámi természete faragott önmagának.
Még egészen friss bennem egy beszélgetés, amelyben egy válni készülő gyülekezeti tag azt mondta nekem, hogy bár elválik a házastársától, mégis Istent nem hagyja el.
Elmondtam neki, hogy ezt nehéz lesz így összehozni. Csodálkozva kérdezte, hogy mit akarok ezzel mondani. Elmondtam neki, hogy Isten gyűlöli a válást, és az Isten igéje nem ad lehetőséget a válásra. Amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza-idéztem a Máté 19 részből, az Úr Jézus szavait. Elmondtam neki azt is, hogy a házassági válás, szembeszgülés Isten akaratával, és egyenes lázadás Isten ellen. Az volt a válasz, hogy más hívő is elvált, nem ő lesz az első, és higgyem el, ő ezután is fog járni imaházba és hiszi, hogy idővel Isten begyógyítja majd a sebeket.
Tipikus kondolkodásból fakadó tipikus hozzáállás.

Hadd említsem meg a másik féle szeretetet is. Milyen szeretet munkál azokban a közösségekben, ahol a szentírásban önmagát kijelentő Isten van a középpontban?
Válasz előtt egy észrevételt hadd tegyek. Az óemberünk szeret szélsőségekben mozogni. Hol elvtelenül engedékenyek vagyunk, hol pedik könyörtelenül igazak. Mindig a körülmény határozza meg a hozzáállást.
Isten nem elvtelen, de nem is könyörtelen. Isten szeretete nem kényeztető, hanem jellemet formáló szeretet. Isten szeretete nem hízelgő, hanem igazat mondó szeretet.
A biblia Istene, az embert az Ő dicsősége magasztalására teremtette. A bűnbe esett emberért, az Ő fiát adta váltságul, hogy kiszabadítsa a bűn hatalmából és a maga szolgájává tegye.
Nem Isten van az emberért, hanem az ember van Istenért. És az embernek kell eljutni arra a felismerésre, hogy nem ő tesz szívességet az Istennek azzal, hogy hisz és követi az Urat, hanem éppen ebben nyilvánul meg Isten mérhetetlen szeretete, hogy a bűnösnek még egyáltalán felkínálja az esélyt.
Isten szeretete elválaszthatatlan az Ő szentségétől. Isten szereti az igazságot, de gyűlöli a hazugságot. Isten szereti a házasságot (Ő alkotta), de gyűlöli a válást. Isten szereti a gyermekeket, de gyűlöli az abortuszt... Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt. Folytathatnánk a felsorolást sokáig.
Az újjászületett ember tudja, hogy igazán akkor képes helyesen szeretni másokat, ha helyesen szereti Istent, ha engedelmeskedik az Ő akaratának, amely az Igében világosan áll.
Az Istenhez ragaszkodő ember nem fog elválni, nem fog abortuszt elkövetni, nem fog házasságon kívüli nemi kapcsolatot létesíteni, nem fog visszaélni semmilyen módon Isten iránta tanúsított kegyelmével és szeretetével. Az újjászületett hívő építő szeretettel viszonyul a családtagjaihoz és a gyülekezethez, sőt a világi emberekhez is.
Az Isten szeretetét személyesen megtapasztaló ember, nem maga körül forgolódik, hanem lelkeket akar menteni.
Az Isten szeretetében élő ember is vétkezik, azonban a megtérése együtt jár a jóvátétel szándékával, mindenben Isten igéjéhez akarja szabni az élete további menetét és nem vesztegel a felismert bűneiben, hanem radikálisans szakít azokkal, mert szereti Istent.
Kétféle szeretet dolgozik ma a gyülekezeteinkben és a szívekben. A kényeztető szeretet és a formáló szeretet. Csak a formáló szeretet jöhet a Biblia Istenétől.