Az erő Lelke

A. W. Tozer - rövid idézet az Erő Lelke - című írásából.

Azt gondolom, hogy senki nem kételkedik abban, hogy ma az Isten gyülekezetének a legnagyobb hiányossága a Szentlélek erejének a megnyilvánulása. Több erkölcsi nevelés, jobb szervezés, jobb minőségű felszerelés, haladó módszerek- mind, mind hiábavaló dolgok. Olyan, mint amikor mégjobb lélegeztető berendezést hoznak a betegnek, miután meghalt. Akár milyen jó dolgok is legyenek a felsoroltak, soha nem képesek életet adni senkinek. A Lélek az aki megelevenít. Akármilyen jó dolgok is legyenek, soha nem tudnak erőt adni. A protestáns világ rossz úton jár, amikor megpróbálja úgy győzelemre vinni az ügyet, hogy a külömböző frontok egyesülésére szólít fel. Nem szervezeti egységre van a legnagyobb szükségünk. A legnagyobb szükségünk a Szentlélek ereje. A temetőben a sírkövek erdeje úgy néz ki, mint egy szervezet egységes összefogása. Csak hát az nem más, mint a tehetetlen halottak egysége, akik némák és segélytelenek, sokadalmuk ellenére is.

A hit meri vállalni a kudarcot

A. W. Tozer kincseiből.
Kíváncsi lennék a véleményetekre. A siker - kudarc témakör önmagában is érdekes.
Hasznos és épületes olvasást kívánok!

Világunkban, az embert a teljesítménye alapján ítélik meg. Mindíg az a kérdés, hogy a teljesítmény-hegy csúcsára vezető hágón, mekkora távot tudott valaki megtenni? A hegy lábánál van a teljes kudarc, a hegycsúcson pedig a teljes siker. A két extrémpont között, a civilizált emberek többsége ízzad és küszködik fiatal kortól az idős korig. Néhányan feladják és visszacsúsznak a hegyaljáig. Ott lenn kifogyva minden ambicóból, megtört akarattal, alamizsnából tengetik az életüket míg a halál le nem zárja a szemüket. Néhányan elérnek a csúcsra. A tehetség, a kemény munka és a jószerencse kedvező találkozása révén elérték a csúcsot, és élvezik mindazt, ami ott megtalálható: luxus, hírnév és hatalom.
Mindebben azonban nem található a boldogság. A sikerre való törekvés túl nagy idegfeszültséget okoz. A túlzott győzniakarás beszűkíti az elmét, megkeményíti a szívet és kizár megannyi bölcs látást és gondolatot, amelyeknek az áldásait élvezni lehetett volna, ha csupán csak észrevehette volna azokat a sikerével elfoglalt ember.
A csúcsot elérők boldogsága ritkán válik tartóssá. Hamarosan felemészti a boldogságot az afeletti félelem, hogy valaki másnak kényszerül átadni a helyét. Ezért a TV sztár állandóan figyeli a nézettségi indexét, a politikus pedig félve bontja fel a leveleit. Ha csak megtudja, hogy a népszerűsége két százalékkal csökkent márciustól augusztusig, máris úgy kezd ízzadni, mint egy ember útban a börtön felé. A sportoló az átlag eredményei alakulását figyeli, az üzletember az emelkedő grafikonjait, a koncert sztár a tapserősségét. Néha előfordul, hogy a kihívó elsírja magát a ringben, mert nem tudta kiütni a bajnokot. Teljesen vigasztalan, mert csak a második helyezést érte el. A boldogsághoz az első hely kellett volna.
Ez a mániás sikercentrikusság eredetileg egy jó dolog volt, amit aztán a bűn megmételyezett. Istentől való ajándék bennünk a vágy, hogy betöltsük a teremtettségben kapott küldetésünket. A bűn miatt elfajult bennünk ez a jó ösztön, és lett belőle egy önző sóvárgás az elsőség és a megtiszteltetés után. Az egész embervilágot ez a sóvárgás hajtja, mint egy démon.
Amikor Krisztushoz jövünk, egész más világba lépünk be. Az Újszövetség, végtelenül magasabb szellemi filozófiába vezet be minket, mely mindenestől ellenkezik azzal az életfelfogással, ami a világot mozgatja. Krisztus tanítása szerint boldogok a lelki szegények; a szelídek öröklik a földet; az elsők utolsók, és az utolsók elsők; a legnagyobb ember az, aki a legjobban szolgál másoknak; aki mindent elveszít az egyedüli, akinek mindene meglesz a végén; az evilág sikeresei végignézik, hogyan törli el Isten ítélete az összeharácsolt kincseiket; a szegény de megigazult koldus Ábrahám kebelén köt ki, a gazdag pedig a pokol lángjaiban gyötrődik.
A mi Urunk halála egy látszólagos kudarc volt. Az akkori vallás vezetői hiteltelenné tették, a társadalom elutasította, a barátai elhagyták Jézust. Az ember, aki az Úr Jézus kivégzését elrendelte, az akkori világ sikeres államférfiai közé tartozott. Csak a feltámadás bizonyíthatta be Krisztus győzelmét és a kormányzó kudarcát. Mégis úgy tűnik, hogy az egyház semmit nem tanult ezekből. Még mindig emberi módon látunk személyeket, és emberi módon ítélünk. Mennyi vallásos szolgálat valósul meg úgy, hogy testi indítékból akarjuk a jót cselekedni? Mennyi hiába mondott imádság hangzik el, Isten áldását kérve olyan tervekre amelyek valakinek a dicsőségét hívatottak szolgálni? Mennyi megszentelt pénz folyik el olyan emberekre, akik bár remegő hangon tesznek felhívást, a céljuk csupán egy testben előadott show-műsor?
Az igazi keresztyén elfordul az ilyenektől. Főleg az evangélium hirdetői végezzenek most mély önvizsgálatot, kutatva legbelsőbb motivációikat.
Egy ember sem méltó a sikerre addig, amíg nem kész elismerni a kudarcát. Az egyházi életben egy ember sem méltó a sikerre, amíg nem kész elfogadni, hogy a sikerrel együttjáró tisztelet legyen valaki másé, ha Isten úgy akarja.
Isten megengedheti az ő szolgájának a sikert, miután a fegyelmezésben eljuttatta arra a pontra, ahol már nics szüksége a sikerre ahhoz, hogy boldog legyen. Az, akit a siker feldob és a kudarc kiborít, még mindig testi ember. A legjobb gyümölcse is kukacos lesz.
Isten megengedi az ő szolgájának a sikert ha megtanulta, hogy a siker nem teszi őt kedvesebbé és értékesebbé Isten előtt. Nem vehetjük meg Isten jóindulatát tömegekkel, megtértek növekvő számával, kiküldött miszionáriusokkal, szétosztott bibliákkal. Mindezeket meg lehet csinálni a Szentlélek segítsége nélkül is. Egy jó személyiségre, és az emberi természet ravasz ismeretére van csupán szükség ahhoz, hogy vallásos körökben sikeres legyen valaki manapság.
A mi nagy megtiszteltetésünk abban áll, hogy azzá lehetünk, aki Jézus volt közöttünk: hogy elfogadást kapjunk azok részéről, akik elfogadták őt; elutasítsanak azok, akik elutasították őt; szeressenek azok, akik szeretik őt; és gyűlöljenek azok, akik gyűlölik őt. Milyen nagyobb dicsőségben részesülhet bárki ennél?
Megengedhetjük tehát magunknak, hogy kövessük őt a kudarcba. A hit meri vállalni a kudarcot. A feltámadás és az utolsó ítélet az egész világ előtt bebizonyítja, hogy ki győzött és ki veszített. Mi ki tudjuk ezt várni türelmesen.

Amire önként gondolsz, az vagy

Aiden Wilson Tozer (1897 - 1963) lelkipásztor és író mondatainak az ereje, halála után majdnem öt évtízeddel is magával ragadja az olvasó elméjét és szívét. Önképző módon lett az amerikai evangélikál világ egyik legjelentősebb huszadik századi teológusa. Tozer témáinak a széles skálája magába foglalja az ember gyengeségeit és butaságait és Isten mély gondolatait egyaránt.
Jelenleg több mint 60 könyve áll az intelektuálisan és lelkileg ígényes olvasó rendelkezésre.

Személyes véleményem, hogy kincset találtam A. W. Tozer írásaiban. Az alábbiakban egy rövid elmélkedését olvashatjátok, amit a múlt héten lefordítottam drága anyanyelvünkre.

Amire önként gondolsz, az vagy!

Amire akkor gondolunk, amikor szabadon gondolkodhatunk azon, amin éppen akarunk – azok vagyunk valójában, illetve azzá válunk hamarosan.
A Szentírásnak sok mondanivalója van a gondolkodásunkkal kapcsolatosan.
A gondolataink felfedik azt, hogy kik vagyunk, illetve előre vetítik azt, hogy kivé leszünk. Minden tudatos viselkedésünket megelőzi az arról való gondolkodás. Így az akaratunk a gondolkozásunk szolgájává válhat, sőt, a legtöbb esetben az érzelmeink is a gondolatainkból alakulnak ki. Mennél többet gondolkodok rajta, annál jobban bosszant - szoktuk mondani, önkéntelenül elismerve a gondolkodás erejét. A gondolat érzelmet szül. Az érzelem tettet kezdeményez. Így vagyunk megalkotva, ezt így kell elfogadnunk.
Egyébként pedig, testvéreim, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dícséretes, azon gondolkodjatok. Fil. 4: 8.
Istenről és a szent dolgokról gondolkodva, egy olyan erkölcsi légkör teremtődik bennünk, amely kedvez a hit és szeretet növekedésének, az alázatnak és a hódolatnak. A gondolataink erejével nem vagyunk képesek megváltoztatni a szívünket, eltörölni a bűneinket, vagy megváltoztatni a leopárd foltjait.
Amit viszont elérhetünk egy Lélekkel teljes gondolkodásmóddal az, hogy elménket megszentelt templommá tehetjük, ahol Isten szívesen lakik.
Sok gondolatot a külső környezetünk eröltet ránk. Olyan gondolatok ezek, amelyeket nem szeretünk, semmilyen erkölcsi szimpátiát nem táplálunk irántuk. Olykor a megélhetésünk teremt olyan helyzetet, hogy napokig lefoglalja az elménket olyan gondolatkör, amit nem szeretünk, nem szívesen foglalkozunk vele. Az ilyen gondolatok okozhatnak átmeneti kellemetlenséget hívő lelkünknek, de lelkileg nem fognak tartós hatást gyakorolni ránk. Ezekért a gondolatokért nem vagyunk felelősek, és ezek a gondolatok úgy tünnek tova az életünkben, mint a fejünk felett elsuhanó madár, amely nem hagy nyomot maga után. Semmilyen tartós hatásuk nincs ránk nézve, mert nem a saját gondolataink. Csupán nemkívánatos behatolók, akiktől igyekszünk minél hamarabb megszabadulni.
Nem így áll a helyzet azokkal a gondolatokkal, amelyeket önkéntesen gondolunk és szívesen vendégül látunk az elménkben. Mire gondoltál szívesen az utolsó 24 órában? Mire gondoltál, amikor szabadon gondolkodhattál bármin? Mi felé, ki felé fordult a te belső gondolatvilágod, amikor szabadon fordulhatott, amilyen irányba akart? Amikor a gondolat madarát elbocsátottad, tova szállt messzire, vagy pedig néhányat körözve visszatért, mint a galamb Nóé bárkájába?
Ezekre a kérdésekre válaszolva könnyű letesztelni az elménket, és ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, felfedezzük nem csak azt, akik vagyunk, de betekintést nyerünk abba is, akikké leszünk.
Miközben igaz, hogy a gondolataink fellángoltatják az érzelmeinket, az is igaz, hogy az akarat uralkodhat a gondolatokon. Minden normális személy eldöntheti, hogy miről fog gondolkodni. A bajban, kísértésben lévő ember olykor nehéznek találhatja a gondolatok feletti uralkodás feladatát. Még ha próbál is elmélkedni gondolkodásra méltő dolgokon, mégis hirtelen, vad gondolatok játékot űzhetnek az elméjével. Ezek kellemetlen és bosszantó tapasztalatok, de hosszútávon nem árthatnak a hívőnek.
A gondolataink irányításának a legjobb módja, ha felajánljuk Istennek az elménk feletti teljes uralmat. A Szentlélek elfogadja tőlünk ezt a felajánlást, és azonnal átveszi az irányítást. Ezután már aránylag könnyű lesz lelki dolgokon gondolkodni, főleg ha a gondolataink, napi rendszerességgel edződnek imádságok és igei elmélkedések által. Az elmében való szüntelen imádkozás rendszeres gyakorlata segít a szent gondolkodás kialakításában.

Lelkészek, fel a fejjel!

Ekkor azt kérdezte Kaintól az ÚR: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta. 1Mózes 4: 6,7.

Milyen az ember? Van egy adott problémája, eljön a lelkipásztorhoz tanácsot kérni. Jó esetben igei tanácsot kap. Mivel azonban ő nem azt akarta hallani, el megy egy másik lelkészhez, vagy avatott személyhez tanácsért. Ha ez sem az, amit hallani akart, akkor még egy másik tekintélyesnél is próbálkozik. Az adott kérdésre, neki már úgy is meg van a válasza. Csupán megerősítést szeretne kapni rá valakitől. Előbb-utóbb akad valaki... de ha nem, ő akkor is véghez viszi, amit eltervezett.
Mennyire tud fájni egy lelkipásztornak, amikor a szeme előtt zajlanak ilyen esetek. Valaki a jótanács ellenére rohan a vesztébe és okoz másoknak, és önmagának fájdalmat és szégyent. A tanácsadó pedig tehetetlen. Talán ez fáj a legjobban. A tehetetlenség, amit a lelkész személyes kudarcként él meg. Hiszen nem tudott hatni az illetőre, pedig mentené, mert szereti, mert a nyájhoz tartozik.

Kain, a világegyetem leg kvalifikáltabb lelkigondozójától kapott tanácsot, óvást és figyelmeztetést, mégpedig időben. A tanácsadó vallott kudarcot? Nem.

Kedves Szolgatársam! Ha megveti valaki a tanácsodat, ne hibáztasd magad. Fel a fejjel! Nem a te kudarcod. Ezzel nem azt mondtam, hogy hibátlan vagy. Van elég hiányosságod, de ez nem az.

Az Úr Jézus nem kér belőle

Én nem fogadok el dicsőséget emberektől.
János 5: 41.
Doxa – dicséret, tisztelet, elismerés. Mindezt érti Jézus, amikor azt mondja, hogy ő nem fogad el emberektől dicsőséget. Nem igényli, hogy emberek tiszteljék, nem óhajtja az emberek elismerő gesztusait és szavait.
A kérdésem az, hogy miért nem kér Jézus ezekből a „jó” dolgokból? Hiszen, mi emberek tudjuk, hogy milyen jó érzés tölt el ha megdicsérnek, ha tisztelik a személyünket, ha elismerik a munkánkat. Ezek által nő az önértékelésünk. Egy-egy dicséret után, mintha jobban tudnánk, hogy mi a dolgunk a világban, mintha magabiztosabbak lennének a lépteink és a szavaink. Jézus mindezt nem igényli.
Miért nem?
A János 13:3-ban ezt találjuk. Jézus jól tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy...
Jézus azért nem igényli az emberek dicséretét, tiszteletét és elismerését, mert ő tudja önmagáról, hogy kicsoda.
Azért kívánjuk, szomjazzuk az emberek dicséretét, mert mi magunk nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik vagyunk. Ezért igyekszünk begyűjteni a környezetünktől minél több dicséretet, tiszteletet és elismerést, azt gondolva, hogy ilyen módon javíthatunk az emberi értékünkön. Mi valóban elhisszük azt, hogy az emberek rólunk alkotott véleménye tesz minket azzá, akik vagyunk. Ezért ha valaki kritizálni merészel bennünket, nagyon rosszul esik, mert minden kritikát támadásként fogunk fel a már eddig, nagy áldozatok árán felépített imázsunk ellen. Más szóval, mi megdolgoztunk azért, akik jelenleg vagyunk. Minden kritika veszélyezteti azt, amiért megküzdöttünk. Minden dicséret, a mi keserves munkánk jutalma, minden elismerés és tisztelet egy-egy tégla az egyre szépülő hírnevünk építményében.
Bocsássa meg az Úr nekünk ezt a gondolkodásmódot, mert ez nem krisztusi!
Ha egyszer, hit által Ő hatalmat adott neked, hogy Isten fiai közé tartozz, és az Ő nevéről neveztess, akkor neked már nincs szükséged az emberek dicséretére, de nem is tartasz az emberek kritikájától és gyalázkodásaitól. Tudod, hogy ki vagy. Tudod, honnan jöttél és hova mész. Te Isten gyermeke vagy!

Kétféle szeretet

Az előbbi írásomban említettem azt, hogy a humanista teológia az Isten szeretetét, az ember boldogságának a perspektívájában értelmezi. Az ember áll a középpontban és az Isten is azért létezik, hogy őt szeresse és mindenben segítse. Az így megnyilvánuló isteni szeretet szükségszerűen elvtelen és elnéző. Sok gyülekezet építi a meggyőzőzdését egy elvtelenül szerető Isten köré, akihez lehet jönni miután vétkeztünk, és akitől el lehet távolodni bármikor, amikor újra vétkezni támad kedvünk. Az ilyen beállítottságú közösségekben szokták minimalizálni a bűnt, elviccelni, átkeresztelni. Például, gyakran hallom a hiba vagy tévedés kifejezéseket emlegetni olyan esetek kontextusában, amiket a Biblia konkrét bűnként tart számon.
Egy gyülekezetbe járó leány-anyát szólaltatnak meg egy keresztyén rádióműsorban. Beszél a saját szenvedéseiről, az egyedüllét fájdalmáról, az emberek elutsító magatartásáról, és arról, hogy hívő fiatalként mekkora hibát követett el, amikor nem hallgatott az édesanyjára, hanem elment azzal a fiúval. Azzal folytatja, hogy bizony a múlt tévedéseit nehéz helyre hozni és azok nehézzé tehetik a jelent.
Hallgatva a bizonyságtételt megértettem, hogy ez a lány soha nem látta még igazán bűnnek azt, amit tett, bár jelenleg is Istenben bízó, gyülekezetbe járó személynek tekinti magát.
Ennek a lánynak a fejében egy elvtelenül elfogadó, szerető Isten van, akinek az a dolga, hogy amikor meguntam a bűnt, akkor elfogadjon. Azonban az életvezetésem feltételeit végig én szabom meg. Akkor távolodok el, és akkor jövök vissza, amikor én akarok.
Manapság az egyik legkényesebb kérdés a gyülekezetekben a házassági elválás kérdése.
Nemrég látott napvilágot egy híres keresztyén szociológus felmérése, mely szerint az amerikai evangéliumi gyülekezetekben ugyan olyan magas az elválások aránya, mint a nem hívő emberek körében. A felháborító az, hogy még egy enyhe külömbség sem mérhető a keresztyének javára.
Ide vezet az elvtelenül szerető, humanista istenkép, amelyet az ember ádámi természete faragott önmagának.
Még egészen friss bennem egy beszélgetés, amelyben egy válni készülő gyülekezeti tag azt mondta nekem, hogy bár elválik a házastársától, mégis Istent nem hagyja el.
Elmondtam neki, hogy ezt nehéz lesz így összehozni. Csodálkozva kérdezte, hogy mit akarok ezzel mondani. Elmondtam neki, hogy Isten gyűlöli a válást, és az Isten igéje nem ad lehetőséget a válásra. Amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza-idéztem a Máté 19 részből, az Úr Jézus szavait. Elmondtam neki azt is, hogy a házassági válás, szembeszgülés Isten akaratával, és egyenes lázadás Isten ellen. Az volt a válasz, hogy más hívő is elvált, nem ő lesz az első, és higgyem el, ő ezután is fog járni imaházba és hiszi, hogy idővel Isten begyógyítja majd a sebeket.
Tipikus kondolkodásból fakadó tipikus hozzáállás.

Hadd említsem meg a másik féle szeretetet is. Milyen szeretet munkál azokban a közösségekben, ahol a szentírásban önmagát kijelentő Isten van a középpontban?
Válasz előtt egy észrevételt hadd tegyek. Az óemberünk szeret szélsőségekben mozogni. Hol elvtelenül engedékenyek vagyunk, hol pedik könyörtelenül igazak. Mindig a körülmény határozza meg a hozzáállást.
Isten nem elvtelen, de nem is könyörtelen. Isten szeretete nem kényeztető, hanem jellemet formáló szeretet. Isten szeretete nem hízelgő, hanem igazat mondó szeretet.
A biblia Istene, az embert az Ő dicsősége magasztalására teremtette. A bűnbe esett emberért, az Ő fiát adta váltságul, hogy kiszabadítsa a bűn hatalmából és a maga szolgájává tegye.
Nem Isten van az emberért, hanem az ember van Istenért. És az embernek kell eljutni arra a felismerésre, hogy nem ő tesz szívességet az Istennek azzal, hogy hisz és követi az Urat, hanem éppen ebben nyilvánul meg Isten mérhetetlen szeretete, hogy a bűnösnek még egyáltalán felkínálja az esélyt.
Isten szeretete elválaszthatatlan az Ő szentségétől. Isten szereti az igazságot, de gyűlöli a hazugságot. Isten szereti a házasságot (Ő alkotta), de gyűlöli a válást. Isten szereti a gyermekeket, de gyűlöli az abortuszt... Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt. Folytathatnánk a felsorolást sokáig.
Az újjászületett ember tudja, hogy igazán akkor képes helyesen szeretni másokat, ha helyesen szereti Istent, ha engedelmeskedik az Ő akaratának, amely az Igében világosan áll.
Az Istenhez ragaszkodő ember nem fog elválni, nem fog abortuszt elkövetni, nem fog házasságon kívüli nemi kapcsolatot létesíteni, nem fog visszaélni semmilyen módon Isten iránta tanúsított kegyelmével és szeretetével. Az újjászületett hívő építő szeretettel viszonyul a családtagjaihoz és a gyülekezethez, sőt a világi emberekhez is.
Az Isten szeretetét személyesen megtapasztaló ember, nem maga körül forgolódik, hanem lelkeket akar menteni.
Az Isten szeretetében élő ember is vétkezik, azonban a megtérése együtt jár a jóvátétel szándékával, mindenben Isten igéjéhez akarja szabni az élete további menetét és nem vesztegel a felismert bűneiben, hanem radikálisans szakít azokkal, mert szereti Istent.
Kétféle szeretet dolgozik ma a gyülekezeteinkben és a szívekben. A kényeztető szeretet és a formáló szeretet. Csak a formáló szeretet jöhet a Biblia Istenétől.

Kétféle teológia, kétféle gyülekezet

A gyülekezet indulása óta, két évezred leforgása alatt, rengeteg teológus lépett színre, tanított és írt arról, hogy kicsoda Isten, és az embernek hogyan kell viszonyulni őhozzá. Ami a teológiai gondolkodást illeti, az egyháztörténet során két alapvető megközelítés kristályosodott ki. Elsőként említeném, az Isten önkijelentésére alapozó teológiai gondolkodást, amely Isten Igéjéből indul ki, és az alapján határozza meg az ember által követendő hitelveket és gyülekezeti gyakorlatot. Nevezzük ezt egyszerűen biblikus teológiának. Ennek a megközelítésnek az a célkitűzése, hogy az ember megismerje Istent és az iránta való engedelmességben élje az életét. Aki ezt a teológiai irányzatot választja, Isten megismerésére - és a szentéletben való növekedésre törekszik.
A másik említett megközelítés, az ember szükségeiből és vágyaiből indul ki, és azok megoldására törekszik, az ember nagyobb örömére. Gyakorlatilag ez a humanista teológia, amelynek a középpontjában az ember áll, mig az előbbinek a középpontjában Isten áll. Az emberek szükségeinek a megoldására törekedve, a humanista teológia Isten szeretetére apellál, amellyet az ember boldogságának a fényében értelmez. Mivel hogy az ember boldogsága van a fókuszpontban, a humanista teológia szükségszerűen arra kényszerül, hogy addig magyarázza és újra magyarázza a Szentírást, amig minden emberi szükségre igei alapvetést talál a Bibliában. Ennek a megközelítésnek az lesz aztán a végeredménye, hogy egy olyan istenképet hoz létre, amely hasonlít az emberre.
A humanista teológia tehát, az ember boldogságának és Isten szeretetének a pillérjein nyugszik. Az Isten szeretete, az ember szükségeinek a teljes betöltése végett áll rendelkezésre ebben az értelmezésben.

Az ősi római mondás szerint, ki hogy gondolkodik, úgy él. Ez a mondás igaz. Amilyen a teológiai gondolkodásunk, olyan lesz a gyülekezeti gyakorlatunk.
A fentiekből következik, hogy nemcsak kétféle teológiai gondolkodást tudunk megkülömböztetni, hanem két gyülekezeti formát is.
Ott, ahol humanista teológiát tanítanak a szószékről, a gyülekezet előbb-utóbb úgy érzi, hogy nem ragaszkodhat szigorúan az igéhez ha embereket akar vonzani. Az ilyen gyülekezetekben a hangsúly soha nem a bűnről szóló világos tanításon, és a bűnből való megtérésen lesz, hanem az Isten szeretetének a hangsúlyozásán, amely szeretet az ember szükségeinek a betöltése végett áll rendelkezésre. A humanista teológiát valló gyülekezet minden áron befogadó gyülekezet lesz, amely nem fogja soha firtatni a gyülekezetbe járó egyén életmódját, jellemét és cselekedeteit, hanem csak egy dologra koncentrál, az pedig a nagyobb létszám.
A Szentíráshoz ragaszkodó gyülekezet szószékéről azt hirdetik, hogy a gyülekezet az újjászületett emberek közössége, akiket az Úr Jézus megváltott, és akik a Szentírással összhangban törekszenek élni. Ezért aztán a gyülekezetbe tartozásuknak nem csak az a feltétele, hogy mit vallanak, hanem az is, hogy milyen életet élnek. Az ilyen közösségekben él a gyülekezeti fegyelem, amely fenntartja és őrzi a hívő élet tisztaságát, bátorítja a tagokat a szent életre való törekvésükben és kizárja azokat, akik a bűn miatt megkeményedtek és nem óhajtják az ige szerinti életvezetést tovább vállalni.
Minden ember aki a vallását gyakorolja, valamelyik gyülekezetbe tartozik a kettő közül.
Talán nem kell említenem, hogy én azt a gyülekezeti típust preferálom, ahol a teológiai gondolkodás és az ebből fakadó gyakorlat a Szentírásból indul ki, és nem az ember szükségeiből.
Megjegyzem, a biblikus gyülekezeti modell nem olyan népszerű, mint a másik, és soha nem lesz annyi követője, mint a humanista alapokon álló gyülekezetnek.